• Le sourire

    Date: 2008.01.27 | Category: be up-to-date!, school of life!, stories! | Tags: ,,,,,

    Ma voltam dolgozni. Megint előjött, ami koránkelésnél szokott. Egész éjszaka alig aludtam, mert kb óránként ránéztem a telefonomra, hogy nem késtem-e el. Hát nem, viszont alig aludtam.

    2 dolgot tartok említésre érdemesnek… különben egy újabb piramisjátékos céggel ‘ismerkedtem meg’… szóval shit volt az egész:)

    A neckermannom – a kollégáim így nevezik a szépséges leathermanem – miközben szereltem egy projektort fel a falra, beleesett kinyitva számba, ami hála a jó égnek, szépen feldagadt. juppí:S Legalább a fogaim megmaradtak… Ez igazából vicces, csak baromira fájt:S

    A másik meg… az egyik előadó felolvasta ezt a kis történetet, és tök jó, úgyhogy megosztom itt [kb egy órán keresztül kerestem a neten:D]. Ha minden igaz, Hanoch McCarty [de ha nem ő, az sem baj, mert nem ő a lényeg:P] szavai Pöti szerzőjének egyik művéről:D Olvassátok mosolyogva!!!

    “Saint-Exupéry vadászpilótaként harcolt a nácik ellen, és bevetés közben vesztette életét. A második világháború előtt a spanyol polgárháborúban is részt vett a köztársaságiak oldalán. Ez az időszak ihlette A mosoly (Le sourire) című elbeszélését. Ezt szeretném most megosztani olvasóimmal. Nem tudni, hogy saját életéből merített eseményt dolgoz-e fel, vagy a képzelet szüleménye. A történet szerint ellenséges fogságba esett és börtönbe zárták. Őrei rideg tekintetéből és a durva bánásmódból biztosra vette, hogy másnap kivégzik. Innen kezdve a saját szavaimmal mesélem el a történetet, amennyire emlékszem rá. Nem volt kétséges, hogy halálra szánnak. Remegtem az idegességtől. A zsebeimben kutattam, hátha maradt valahol egy cigaretta motozás után. Találtam is egyet, de reszkető ujjaimmal alig tudtam az ajkamhoz emelni. Ekkor ráeszméltem, hogy gyufám sincs, elvették tőlem. Cellám rácsán át az őrre néztem. Ügyet sem vetett rám. Végtére is ki törődik egy senkivel, egy hullajelölttel? Spanyolul kiszóltam neki:
    - Nem tudna tüzet adni kérem?
    Felém pillantott, vállat vont, és odajött, hogy meggyújtsa a cigarettámat. Eközben a tekintetünk óhatatlanul találkozott. Ebben a pillanatban elmosolyodtam. Nem tudom, miért tettem. Talán az idegességem miatt, talán azért, mert amikor testközelbe kerülünk valakivel, nehéz megállni a mosolygást. Akárhogy is, mosolyogtam. Ebben a másodpercben mintha egy szikra húzott volna ívet a két szív között. Nyilván az őr is viszonozta mosolyomat a rácson túlról. Már felparázslott a cigarettám, de ő ott maradt a közelemben, egyenesen a szemembe nézett, és egyre mosolygott. Én is tovább mosolyogtam, most már abban a tudatban, hogy nem egyszerűen egy börtönőrt, hanem egy embert látok magam előtt. A tekintete mintha új távlatokat nyitott volna.
    - Van gyereke? – kérdezte.
    - Igen, nézze! – vettem elő a tárcámat, és idegesen kotorásztam benne a családi fotók után. Ő is előhúzta a gyerekei képét, és arról beszélt, hogy milyen jövőt tervez nekik. A szemem megtelt könnyel. Elmondtam neki, menynyire félek, hogy nem láthatom többé a családomat, nem láthatom felnőni a gyerekeimet. Az ő szemébe is könnyek szöktek. Hirtelen egy szó nélkül kinyitotta a zárka ajtaját, és némán kiengedett. Kivezetett az épületből, nesztelenül, a kertek alatt kikísért a városból. A település szélén elengedett, s továbbra is szótlanul sarkon fordult és otthagyott.
    Egy mosoly mentette meg az életemet.”