Láthatatlan
Ha nem dolgoztam volna ki a belemet szombat este, akkor ezzel a címmel talán egy másik bejegyzés jött volna létre, ami elmeséli, hogy milyen izgalmas volt vak sötétben végig”nézni” a láthatatlan kiállítás programjait. Mivel viszont az iparművészeti múzeum csodálatos performanszának megvalósításában játszottam kulcsszerepet, a hatalmas tükörrel, a félmeztelenül, szemét őőő vagyis újrafelhasznált ruhában táncoló táncosokkal, és a világhálót jelképező monumentális spirállal, ennek a bejegyzésnek a megírása más időpontra tolódik.
Azt is másra hagyom, hogy írjon a tegnap esti rizikó-partyról, voltunk elegen, szóval van esély, hogy másnál olvassatok róla [pl. itt, itt, vagy akár itt 
], habár nem tudom, kiben milyen mély nyomot hagyott. Viszont végre beszélgettem Nickkel, akiről azt hittem, hogy nem túl beszédes, pedig az, és még vicces is. És hűűű, olyan jófej, hogy besza-behu!! De tényleg!!! Örülök nektek, Kyle! (L)
Sőt, arról sem fogok írni, hogy mennyire nehéz dolog ébren maradni 48 órán keresztül. Amikor annyira álmos vagy, hogy egy kőlándzsának támasztott fejjel is el tudnál aludni. Amikor annyira álmos vagy, hogy folyamatosan hányingered van. Amikor annyira álmos vagy, hogy szarsz a világra, és legszívesebben a barátod ölébe hajtanád a fejed a múzeum közepén, magasról téve arra, hogy hányan látnak, és hányan ítélnek el ezért.
Na, amiről fogok írni, az terjedelemben közel sem lesz annyi, mint amiről nem, de fontos, hogy megírjam, mert elbizonytalanodtam két dologban:
- Láthatatlan a kezem?
- Nem jön ki hang a torkomon?
Nyugi, nem őrültem meg, mint Spikey, csak annyi, hogy nemtom, működnek-é ezek a dolgaim. Ugyanis sokszor van az, hogy megérkezem valahova, ahol sok ember van, és hangosan köszönök – amire semmi reakció nem érkezik. Ilyenkor odafordulok ahhoz, akivel megjöttem, h “Máté, jött ki hang a torkomon?” De erre lehet azt mondani, hogy oké, biztos elfoglaltak, vagy nem hallották, esetleg más olyan dolgok, amikre nem gondolok. Viszont… Az egy sokkal durvább helyzet, amikor úgy érzem, hogy láthatatlan a kicsi kezem. Az utóbbi héten 3x is volt olyan, hogy nyújtottam a kezem valakinek, és ránézett, vagy legalábbis eléggé úgy tűnt, hogy észlelte, és csak nagy nehezen, vagy sehogy nem fogadta el…
Mi lelte az embereket, hogy nem képesek köszönni?!?!?! Hogy lehet valaki ennyire tufa?!
Másik nagyon nagy probléma, hogy az emberek nem köszönnek meg dolgokat. Legutóbbi példa, amikor Captainnel jöttünk ki az Árkádból, és mivel 8 nő jött velünk szemben, megálltunk az ajtó két oldalán, és beengedtük őket. KETTEN köszönték meg A NYOLCBÓL!!! Ilyenkor minden esetben kedvet érzek ahhoz, hogy utánuk üvöltsek: SZÍVESEN BAZDMEG!!!
Mi lelte az embereket, hogy elfelejtették megköszönni a dolgokat?!?!?! Hogy lehet valaki ennyire tufa?
ez a post tetszik nagyon.
csárli barátom mindig azt mondja, hogy magunknak köszönünk és nem a többieknek. tök igaza van. meg amikor gyerek voltam és vártunk a lifter apuval és bejött egy szomszéd köszönés nélkül apu mindig lehajolt hozzám és azt mondta hogy: dávid, ha bemész valahova szép hangosan köszönni kell!
pont ma idéztem fel ezeket, amikor másodszor mentem el a sarki bolt előtt, ahol kint cigiztek az eladók és basztak visszaköszönni.
Igen. Tufa a népesség egy (nagy) része. De attól, hogy nem köszönnek vissza, nekem nem veszik el a kedvemet hogy olyanná silányuljak mint ők
Tehát továbbra is köszönök. A kéznyújtásra nem tudok reagálni. 1x történt velem ilyesmi, s nem én emlegetem – nem vagyok (nagyon) bosszúálló típus, de “nagy nyilvánosság előtt, koncerten” visszakapta. Nem vagyok rá büszke, hogy valaha is voltam ilyen szemét azzal a fickóval. Tudod, békül az ember, de NEM felejt
szerencsére a kézfogással még nem kerültem ilyen helyzetbe, de a hangos köszönésen sokszor én is elgondolkozom. vajon tényleg hallani a hangom??? persze lehet, hogy tényleg nem hallani és azért nem reagálnak rá:D
néha sajnos a köszönés dologgal bajba vagyok. mikor 5 percen belül 3-szor megyek el a portás előtt nekem idétlen dolognak tűnik, hogy mind3 alkalommal ráköszönjek. aztán van, hogy rám kiabált egy másik portás, mert annyira elbújt a bódéjában, hogy nem láttam és nem köszöntem neki:S
párommal minap összeszólalkoztunk azon, hogy számomra bunkóságként csapódott le a jegyszedő bácsi vissza-nem-köszönése az Operában, mikor mindketten hangosan, fejbiccentéssel búcsúztunk tőle kifelé menet. párom szerint normális, hogy nem fog 600 embernek köszönni. szerintem meg nem normális. legalább ránéz arra aki köszön, és amúgy pedig kijöttünk a taps alatt, szóval épp csak szállingóztak az emberek kifelé.
a kedvencem azért mégis az, mikor engem csókolomoznak le:D:D:D
Épp tegnap voltam a láthatatlan kiállításon
Érdekelne, hogy te mit szűrtél le belőle (!bejegyzést!), nekem elég változatos gondolatok futkároztak a vezetés alatt a fejemben. Rizikóban pedig remélem Captainék nem hagyták szégyenben a rájuk átruházott sárga bábuimat. x)
én egyébként nem is tudom, hogy ki nyert…. :S
))
kyle: ki-ki… tök természetes, hogy én!:D
m.: nem votlam még… mentem volna, ha nem lett volna múzeumok éjszakája, de CB-vel amúgy is terveztük, szóval előbb-utóbb tuti sor kerül rá, és akkor beszámolok!
Többiek: ma voltam a kedvenc boltomban. Ott minden eladó hangosan messziről köszön, kivéve az új kiscsaj. Belépek, köszönök, körülnézek. A csaj rámnéz, tehát hallotta a köszönést, majd visszafordul a kiflikhez. Megint, csak neki: HELÓ! Erre megint rámnéz, és odavet egy sziát. Asszem jön ki hang, az emberek faszfejek csak.
engem spec. jobban zavar ha rámköszönnek, mintha nem
gagyi helyi protokoll az egész