Ma egy éve, hogy Orsival [és Beával] nekiindultam életem talán eddigi legnagyobb kalandjának, Görögországnak.

Túlzás lenne azt mondani, hogy nem hiányzik, mégis azok az álmok, melyben újra munkába állok a méltán híres Oceania Clubban, rendre úgy végződnek, hogy arra gondolok: “Mi a faszt keresek én itt?” vagy így: “Kellett ez nekem?”

Időközben Timos visszahívott, többiekkel meg pár szót beszéltem csak.

Szép volt, jó volt, vége van, de már csak nyugatra mennék. Ha megyek egyáltalán [hosszabb időre, persze]…

Nem szoktam nagyon álmodni. Mostanában mégis van egy álmom. És ha be kéne sorolni, akkor ez bizony egy rémálom:( Neeem, nem a szokványos rémálom-fajta, nem kelek fel ordítva, nincs átizzadva a lepedő reggelre, sőt, be sem pisilek, de mindig rossz érzésem van közben/utána. Hogy mi is az álom?

Azt álmodom már vagy tizedszerre, hogy a nagy csapat fogta magát, visszament Görögországba. Ott van mindenki… Orsi, Bea, Tina, Gill, Romana, Dominic – és első este az étteremben elgondolkozom azon, hogy ‘bakker, még van négy hónap hátra’, és akkor mindig elsírom magam.

MIÉRT?:’(

Ezen nincs mit szépíteni, szar idő van, na. Én meg rinyáltam, hogy ezért megérte hazajönni… Hiányzik a meleg:( Mondjuk tegnap este olvastam az indexen, hogy egy picit még szarabb lesz, aztán lassan elkezd javulni, és a kora téli időjárásból lassan normalizálódik a helyzet. Két hete nem volt rajtam rövidnadrág:S

Szóval, vágytam vissza görögbe’. Az indexen van ilyen ‘rovat’ minden héten, hogy ‘A hét képei‘, és ott ezt találtam: [az eheti 12. kép]

Az AFP-hez tartozó Aris Messinnis képéhez a képaláírás: “Vihar közeleg a görögországi Chalkidiki-félsziget felé” Szóval, ott sem fényesebb a helyzet. Hová tűnt a jó idő, kérem vissza!!!

… sem egy nagy város. Vagy hogy is mondják? Ja, megvan: milyen kicsi a világ:

Még Magyarországon elkezdtem a gayromeo nevű ’közösségi’ portálon görög fiatal melegekkel levelezni, de azok, akik jól néztek ki, egy kivétellel nem beszéltek angolul:) Szóval maradt ő. Tök sok hasznos infoval ellátott az időjárástól kezdve az ünnepeken át az itteni meleg életig, közben meg sokat beszélgettünk egymásról és az élet egyéb dolgairól is. Jó fej srác, fiatal, helyes, és nem volt rossz egy kicsit gyakorolni az angolt kijövetel előtt.

Aztán pénteken ugye voltunk a ’lányokkal’ a cityben, és a meki és a Starbucks között láttunk egy srácot. Kék felsőben és farmerban állt egy templom előtt. Rögtön kiszúrtam, nem sokkal később a többiek is. Nagyon helyes srác volt, és a többiek megállapították, hogy valszeg kuncsaftra vár. Talán még egyet is értettem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nagyon ismerős volt az arca. Ezen agyaltam két napig, majd hétfőn, szabadnap és a szokásos szabadnapi szaridő révén mit volt mit tenni, egész napos alvás után bementem netezni, fent volt ő is msnen. Elbeszélgettünk arról, hogy merre járt pénteken, milyen ruhában volt, majd egyetértettünk abban, hogy őt láttuk:)

Csak a faszom… gyáva vagyok én ilyenkor odamenni és leszólítani:’(
[Különben egy barátjára várt, és nem A barátjára… szóval még esélyem is lett volna…]

… nézni a galériát folyamatosan, mert ha történik esemény, arról igyekszem felrakni képeket. Értelemszerűen a galérián belül a ’Görögország’ mappa bővül folyamatosan. No.

most a szerda délutáni strandozás képeit raktam fel, itt egy kis ízelítő, a többi a galériában.

És akkor most nézzük, kik is esznek nálunk:

• Először is kezdjük a kedvenceimmel – őket imádja az összes pincér: egy idős házaspár. 80 körül lehetnek korban, a bácsi csak tyúklépésben tud menni, összecsukható bottal jár, és hihetetlen, de folyton mosolyognak. Látszik rajtuk, hogy boldogok – és hogy boldogok együtt! Ennél szebb öreg kort nem kívánhat magának senki. A néni mosolya annyira aranyos, hogy leírni alig lehet. Összeszűkül a szeme, kis szája hatalmas mosolyra tágul… váááá. A lépcsőn csak úgy tudnak feljönni , hogy 3-4 lépcsőfokonként megállnak pihenni, de eközben is mosolyognak. A bácsinak mindig segítek odavinni az ételét a büfésortól, amiért látszik a szemében, hogy hálás, de már több vendég is megdicsért ezért.

• Aztán van a másik típus, aki kb. 50 éves, és egyedül van. Az étteremben ül, és olvas. Mosolyog ugyan, de látszik rajta, hogy magányos. Ez az, amitől rettegek, hogy én is erre a sorsra jutok. Viszont azt tisztelem benne, hogy nem otthon sajnáltatja magát, hanem utazik.

• Aztán vannak a folyton mosolygó, pincérrel beszélgető idős nénik, akik barátnőként utazgatnak egy 50 éven felülieknek utakat szervező utazási irodával.

• És a másik fajta vendég, aki a pincérhez akkor szól, ha csak muszáj. Az ilyenekkel akárhogy próbálok kedves lenni, még egy köszönöm is ritkán csúszik ki a szájukon.

• A bolgár és görög családok: ők úgy esznek, ahogy eddig azt hittem, hogy csak a magyarok: Mivel ’ingyen’ van, púposra szednek – nem viccelek – fejenként 4-5 tányért, és azokból felváltva eszegetnek, és a végén szerintem több kaja landol az asztalon, mint a szájukban. Nem beszélnek semmilyen idegen nyelven, szóval az egyetlen esély arra, hogy megtudd, mit akarnak, odahívni egy bolgár pincért, vagy görög menedzsert. Közben meg a gyerekeik sikongatva rohangálnak körbe-körbe. A lehető legrosszabb vendégek.

• A pincérrel minden nap beszélgető házaspár-típussal zárom a sort. Őket érdekel minden: hogy honnan jöttem, miért, meddig, kivel, milyen nyelven, Magyarországon hol lakom, de szép város Budapest, mi már voltunk a Balatonnál, hogy hogy vagyok… Én is szeretek beszélgetni velük, de a maitre de restaurant folyton elrángat… Lehet, hogy ezért kapott az étterem 7 darab 5ös osztályzatot a 10-es skálán…

• Animátorok: van köztük egy olyan jó pasi… Sokkal szebb, mint a szépfiú. Peer a neve, és valami gyönyörű. Németországból van, és nem tudom miért, de ők is ehetnek az étteremben.

• Fiatal párok. Ők melegítőben jönnek le enni, de köztük is sok helyes srác van. És jó fejek a pincérekkel, vagyis velem biztos. Hálásak, ha segítek kávét tölteni a nem túl bonyolult kancsóból, ha viszek nekik szalvétát, amikor látom, hogy kínjukban valami papírral akarták megtörölni az arcukat. Az ilyen vendégeket is szeretem.

Egy hét tapasztalatai. És szerintem az alapján, hogy mennyire sok-sok ember megfordul nálunk, még folytatódni fog a lista.

Az elso gorogorszagi post, plusz uj kepek a galeriakban /katt a kepre!!/!

Tovabbi kepek itt!

T-127 nap

Furcsa dolog a repülés… hatalmas gyorsulás, kvázi folyamatos emelkedés, majd amikor észrevettem, hogy végre nem csak felhők vannak alattunk, hanem elláttunk lefelé 10000 métert is akár, már be is kapcsolódott az övek bekapcsolását jelző led, készülődtünk a leszálláshoz. A reptér nagyon kicsi, de ahhoz képest, hogy nem a főváros reptere, nagyon igényes, bár nincs sok ember. A buszra is utolsónak szálltunk fel, és rögtön jött a gondolat a lányok részéről, hogy öt (én 4) hónap múlva fogom látni legközelebb. Jött a futószalagon a poggyász, természetesen a miénk volt a legutolsó 3 bőrönd. Kilépve a főbejáraton elkapott az Amazing Race feeling, taxit szerezni, elmagyarázni angolul nem beszélő embereknek, hogy hova akarok menni, aztán rájönni, hogy tök rosszul ejtem ki a dolgokat.

A közlekedés egy vicc, a taxi a 80-as táblánál simán jött 150-nel, és a sávokat sem nagyon tartotta be. A 2×2 sávos út közepén ment, és nem nagyon zavartatta magát, majd néha minden előjel nélkül nyomott egy padlóféket, és egy kicsit ment lassan, majd szépen egyenletesen újra felgyorsított. De a repülőtértől 47 km-re lévő Nea Moudania-t így pik-pak elértük. Viszont – gondolom, mivel angolul szólaltunk meg – a taxis rendesen átvágott minket kb. 15 €-val. Mert a taxiórát elfelejtette bekapcsolni… Ahogy számoltam a kis árlista alapján maximum negyvenet kellett volna kérnie, de 55-öt mondott. Mindegy, még ez is kevesebb, mint a hatvan, amit a HR-es csaj mondott.

Megérkeztünk a szállodába, ami csodálatosan néz ki, nagyon kedvesen fogadtak minket. Minden staff-tag, akivel találkoztunk, mosolygott, bemutatkozott, megkérdezte, hogy honnan jöttünk, mennyi ideig leszünk itt, és hogy melyik részlegen fogunk dolgozni. Aztán jött a szobakiosztás, kicsit [nagyon!] szomorúan vettem tudomásul, hogy nem lehet megoldani, hogy a lányokkal egy szobában legyek. Egy román srácot kaptam, még másfél hónapig marad. Átjött egy másik román srác is, ő Erdély közepéből származik, egy félig magyar, félig román faluból. Ő tud magyarul, de azt mondta, hogy fél éve csak angolul szólal meg, úgyhogy eltart neki egy ideig, míg eszébe jut. De mindegy is, holnap megy haza. Van még itt egy ferdeszemű lány is, ő a lányok szobatársa lesz, de eddig csak láttuk, még nem beszéltünk vele. A nevekkel gondban vagyok. Egyedül a Darko nevű srác nevére emlékszem, de rá is csak a film miatt.

A feketeleves viszont akkor ért minket, amikor megláttuk a szobákat, és a környékét. Hát, ez a része a szállodának már nem öt csillagos, sőt… Szemét mindenfelé, a fürdőszobáról inkább nem is írok semmit. Ultragáz. Bea nagyon kivan, ő – amikor először meglátta – haza akart menni:S Ők egy öt ágyas szobában vannak hárman. Nekik van saját zuhanyzójuk, de a szekrényük kettejüknek van egy, és az is leszakadt polcokkal. [Ezt este megszereltem]. Nekem legalább a szobám normális. A román srác is az, megbeszéltük, hogy bízhatunk-e egymásban, mert mindkettőnknek vannak értékeink. Cigizik, de megígérte, hogy a szobában nem fog.

Most megyek, jelenésünk van a maitre de restaurant-nál, eligazitás, vagy mi a fene, aztán román srác körbevisz a városban minket.

Eligazítás… furis a főnök kiejtése… De aranyos. Jött a sablon szöveg, hogy mi egy nagy család vagyunk, ahol mindenki boldog és szereti egymást. Amikor ezt elmondtuk a többi alkalmazottnak, kinevettek minket. Kaptunk vizet, meg két szendvicset és egy banánt, mert ő is volt már így külföldön, tudja, hogy milyen úgy elmenni valahova, hogy nincsenek ott a barátai, a kedvenc ízei, az ágya, stb.

Városnézés: Hát, körbevitt. Végigsétáltunk a tengerparton, megmutatta a szupermarketeket, az internetszalont, a fast foodot. Aztán bevásároltunk, vettünk mindent, ami kell, és most itt ülünk a lányokkal a szobájukban, beszélgetünk, videókat néztünk, majd betoppant a magyarul beszélő román szakács srác, belekezdett a 67-es úton c. Republic nótába, majd elkezdte firtatni, miért van C a végén. Mivel neki ma van az utolsó napja, bejött Darko elbúcsúzni tőle. Kapott ajándékot is, erre Orsi mondta, hogy reméli, hogy nem fognak sírni. Sokat mesélt a szállodáról, ami külön érdekes volt, mert ugye egyre inkább előjön a passzív magyar szókincse, úgyhogy ilyeneket mond: fake magyar passport. Ebben a storyban, az útlevelesben úgy bukott le a főhős, hogy a spanyol határőr megkérdezte a román sráctól, akinek magyar útlevele volt [fake magyar passport, ahogy már írtam], hogy hány híd van Budapesten a Duna felett. Egy másik érdekes story, hogy szerinte ebben a szállodában két hét után vagy őrült lesz valaki, vagy „gay”. És ami még vicces, hogy a lányok szobatársáról, Christináról úgy beszél, hogy Mappet girl:D Jajj, az tök rossz, hogy ő elmegy holnap. Itt ül két órája, és csak mesél és mesél. Uff, mindjárt éjfél… Reggeli 8:15-kor a lányokkal. Most lassan alvás.

T-126 nap

Hajnalban reggeliztünk. Hozzá kell szoknunk, – és a tapasztalat megerősítette a beszámolókat – hogy a napi reggeli jam, sajt és valami felvágott, amiről lemaradtunk, mivel a reggeli vége felé toppantunk be. Aztán mire végeztünk, a ’kedves’ konyhás néni megjött a friss kenyérrel és a felvágottal. Hát… köszi.

Utána kis pihenés a szobában, zuhanyzás, fogmosás, felöltözés, 10-re jelenés Mogyinál, ami az étteremvezető fedőneve lesz mostantól Odamentünk, mosolyogtunk, mentünk volna az ’uniformisért’ – de a nő, akinek oda kellett volna adnia, nem volt a helyén. Nem baj, menjünk vissza 11-re. 11-kor már Mogyi sem volt ott, meg a nő sem, úgyhogy menjünk holnap… Kíváncsi leszek, meddig akarják ezt játszani

Tengersok szabadidőnk lévén a lányokkal kiléptünk az ablakomon – asszem nekem van a legnagyobb balkonom a szállóban, csak nem ajtó vezet oda, hanem az ablakon kell átmászni. De [most nézzétek meg a képeket] szerintem a kilátás kárpótol. A szobatársam szerint itt szoktak lenni a staff partyk… vajh miért? Viszont megértettük azt is, hogy miért mondja mindenki azt, hogy a szállodánk a ’middle of nowhere’ közepén fekszik Mindenfelé új házak, amik a szállodából élőknek adnak otthont, mellettük meg szántóföldek, és tényleg semmi. A miénk az egyetlen szálloda a környéken…

Megkértük a szobatársam [a Harmonikás], hogy mutassa meg, hol lehet simkártyát venni. Előtte beugrottunk ebédelni, színes tészta volt darált hússal [vagyis én ezt választottam], és esküszöm finom volt! A srácnak különben fogalma nem volt, hova menjünk simkártya ügyben, viszont végigjártuk a környék összes elektronikai-cikk boltját, mert 17€-s mp3 lejátszót akart venni. Aztán két órával az elindulás után találtunk egy telefonost, aranyos volt, segítőkész, és kb. 1 perc alatt a kezünkbe nyomta a simkártyákat. Nem kérdezett semmit, se nevet, se semmit, adta a kártyát. Nem értem, otthon miért csinálnak ebből személyi-fénymásolós-sokpercigtartüó procedúrát… Fel is töltöttük, így legalább nem 210, hanem csak 30 forintért tudjuk hívni egymást.

Aztán két internetszalonban is próbáltam nethez jutni. Az egyikben ugyan megengedték, hogy használjam a notebookom, de nem volt net a kábelben [két géppel is leellenőriztem], a másikban volt [igaz, hogy ott csak a pc-n nyomulhattam], de olyan lassú, hogy 10 perc alatt nem töltődött be egy oldal. Hagytam a fenébe, majd holnap. Hazafelé megkóstoltuk az itteni gyrost, ami tocsogott az olajban [ez minden ételükről elmondható], úgyhogy gyenge gyomorpanasszal indultunk vissza a hotelbe – a tengerparton! Ami még a gyrososnál vicces volt, hogy a csajt először megrázta egy hatalmas szikrával a gyrossütő, aztán a gyrosvágó késsel elvágta a kezét, úgyhogy nem volt meglepő, hogy utána már csapkodott. Leültünk, beszélgettünk, néztük, hogy csillog a napfény a vízen, és közben megszólított minket egy magyar család. 20 éve élnek itt, van pár pékségük, és ők sem értették, hogy miért pont Görögországba jöttünk. Aztán Bea mesélt arról is, hogy több pasi is rászólt már, hogy szex közben ne szorongassa a heréjüket. No comment – de amikor átmegyek hozzájuk legközelebb, viszem a suspensort:D

Apropó, ’nem értették’. Egyik munkatársunk sem. Hozzájuk képest mi nagyon Nyugat-Európaiak vagyunk, nekik ez jó pénz, nekünk nem. És tényleg, kicsit munkásszálló/menekülttábor feelingje van a helynek. Van köztük még pár, aki az önéletrajz miatt jött ide, de többségüknek ez a havi 100e forint annyira jó pénz, hogy vagy nem először vannak itt, vagy tervezik visszajönni. Szomorú. Ez például a magunkkal hozott ruhák mennyiségén is látszik. Nagy, teli bőrönd, sok ruha, cipők, minden, míg az ő szekrényeikben lóg egy nadrág, pár felső, és ennyi. Vagy mi izgultuk túl a dolgot, vagy ők tényleg nem a legjobb anyagi körülmények közül jöttek. És ezzel szemben állunk mi, akik beültük három notebookkal a lányok szobájába, naplót írni. Szánalmasak vagyunk mi is.

Visszazökkenve: délután délutánialvás, majd vacsora, majd egy órát át superbombereztünk telefonon, aztán amazing race-t néztünk, majd kimentünk a iszogatni a többiekhez a lányok balkonjára. Ott volt a mappet girl, aki tök aranyos, és honfitársa, Ivan, meg még két srác a faluból. Csak úgy dölt belőlük a szó, jó társaság voltak, de szerintem mi sem maradtunk alul mesélésben, egészen addig, míg valahogy Magyarország történelmére terelődött a téma. Akkor kínos csend, majd bevallottuk, hogy nem tudjuk röviden elmondani. Azt még mindenképp el kell mondanom így a nap vége felé, hogy az egyik srác a faluból álomszépen néz ki:$ Majd igyekszem lefotózni, és megmutatni őt is. Most alvás, lassan 1 óra…

T-125 nap

Szép kezdet… megbeszéltük a lányokkal, hogy fél kilenckor találkozunk, hogy menjünk enni. Most negyed 10 van, és még alszanak:S Úgyhogy miattuk én is lemaradtam a reggeliről… Nemsokára uniformispróba, aztán megnézzük a nagy templomot a városban, meg feltöltjük a képeinket a netre.

Kaptunk egyenruhát. Mindegyikünknek jól áll, bár az állapotával kapcsolatban azért nem lenne alaptalan, ha kifogásokat emelnénk… Beára még vár egy kis varrás is pl…

Tizenkét óra negyvenkilenc perc ötvenöt másodperc
Tizenkét óra negyvenkilenc perc ötvenhat másodperc
Tizenkét óra negyvenkilenc perc ötvenhét másodperc
Tizenkét óra negyvenkilenc perc ötvennyolc másodperc
Tizenkét óra negyvenkilenc perc ötvenkilenc másodperc
Tizenkét óra ötven perc
És a gép felszállt, Vityó útban van Görögországba Beával és Orsival!

Végéhez ér a készülődés… A héten még elszaladtam fodrászhoz, manikűröshöz, pedikűröshöz és kozmetikushoz… a végén már teljesen díszbuzinak éreztem magam – főleg, hogy vásárolni is elmentem. Vettem pár zoknit még, meg csíkos boxereket, és szépséges pólókat. Úgyhogy most már mondhatjuk, hogy minden bent van. Annyira minden, hogy a bőrönd csak úgy csukódik be, hogy ráülök, és picit ugrálok:D:D A súlya pedig… 21 kiló körül van, de ennél kevesebb egyszerűen nem tud lenni. Aztán a lakásajtó bezáródik, irány a repülőtér. Furcsa, hogy nem azon izgulok, hogy mi lesz Görögországban, hanem olyan apróságokon/közeli problémákon, hogy Bea és Orsi szülei ne szólják el magukat, mert még nem jött el annak az ideje, hogy apumnak coming outoljak, vagy például azon, hogy hogyan fogok beférni a kézipoggyászba…

Még fontos info, hogy 76,8 kiló vagyok most, megnézzük, hogy alakul a súlyom kint:)

Ha keresnétek, mostantól itt vagyok megtalálható:

www.oceaniaclub.gr

Jó hogy elmegyek. Hogy miért?

Mert muszáj kizökkennem a mostani állapotomból. Az utóbbi időben minden elromlott. Az étkezésem, a súlyom, a barátságaim, párkapcsolatok, sport – minden. És minden miattam. Nem volt semmi, ami motiváljon, csak távoli célok vannak, de azok eléréséhez egyelőre semmit nem tudok tenni.
Most, Görögországban új lappal indulok. Még sosem laktam együtt két lánnyal, nemhogy négy hónapig. Új ízek jönnek, melyektől először valószínűleg undorodni fogok, de egy idő után megszokom őket. Egy új nyelv – van még mit tanulni. Az állandó internet hiánya miatt nem lesz okom [már az is szánalmas, hogy ez egy ok:D] egész nap a szobában kuksolni.
Futás, kondi, úszás, buli, séta, világlátás, ismerkedés, jól végzett munka, elismerés, boldogság.
Remélem a mostaninál sokkal jobb passzban, és nem csak majdnem mindig boldogan térek haza:)

Jó utat, Vityó!